In memoriam Horváth Ferenc

Miközben írom – e sorokat egyre csak zakatol a fejemben az a gondolat, hogy Horváth Ferenc mindenki Feri bácsija nincs többé. 2015. május 18. –án reggel felkelt kiment a lovaihoz ahogyan hosszú élete során minden egyes nap. Meg szerette volna őket pucolni, egyik kezében a kefe, másikban a vakaró. Miközben dolgozott megállt a szíve. Ha megválaszthatta volna azt, hogyan távozik közülünk biztosan ő is így szeretett volna elmenni. Vele voltak a lovai el is búcsúztak tőle most pedig valahogyan én szeretném megfogalmazni a minket ért veszteséget, de nem találom a szavakat.

Szép élete volt 13 évesen már a nagypapája mellett ült a bakon tőle örökölte a lovak szeretetét és tanulta el a lovazás fortélyait. A TSZ-ben is lovakkal dolgozott és mikor hatvan évesen nyugdíjba vonult megvásárolta azt a két lovat amit addig hajtott, utána lett igazán a miénk, Rákóczifalváé. Nem volt olyan felvonulás vagy fogathajtó verseny amelyen ott ne lett volna. Számtalan alkalommal vitte a gyerekeket lovas kocsikázni vagy télen szánkózni. Amikor vendég érkezett Rákóczifalvára akkor is számíthattunk rá, Feri bácsi önzetlenül állt mindig mindenki rendelkezésére.

10 évvel ezelőtt hagyta egyedül kedves felesége, de Piroska lánya, fia, veje, unokái és dédunokája mindenben támogatták. Fia és veje nagyon sokat segítettek neki abban, hogy idős kora és gyengülő egészsége miatt se keljen lemondania a lovakról, akik nélkül el sem tudta képzelni az életét. Dédunokájára nagyon büszke volt, mindig azt mondta, hogy pontosan olyan, mint ő, egy életre sikerült megfertőzni a lovak szeretetével.

Mindig nagyon fájdalmas az elválás, nincsenek jó szavak, magyarázatok, csak miértek…Nagyon fog nekünk hiányozni. Ő nem csak a családjának volt szeretett tagja hanem a lovasok közösségének és Rákóczifalva városának is. Olyan ürességet hagy maga után, amit szerintem sosem fogunk tudni betölteni.

Mi lovasok tudjuk, hogy van lovas élet a felhők felett és Feri bácsi onnan mosolyog ránk.

(szerző: Nagy Tímea)